Mózes és Áron csudát tesznek a Faraó előtt
„Az Úr pedig monda Mózesnek: Lásd, Istenévé teszlek téged a Faraónak, Áron pedig, a te atyádfia, szószólód lészen.”
(2Móz 7:1)
A Teremtő itt megmutatja Mózesnek azt az égi szerkezetet, amelyet mi itt a földön úgy neveznénk, hogy alá-fölé rendeltségi viszony, vagy más szóval: hierarchiai szerkezet. Azonban itt nem erről van szó. Hierarchia szerkezet csak a gonoszság szféráiban létezik, hisz ott csak az képes rendet tartani – viszonylagos rendet. Itt viszont nem a rendcsinálás a cél, hanem a tanítás, illetve a bátorítás a helyes cselekedetre. Az égi hierarchiában nem azért van a Szó a legmagasabb, legelőkelőbb helyen, mert bizonyos érdemei alapján oda helyeztetett volna, hanem, mert Ő teremtetett legelőször, Ő a legöregebb az összes teremtett személy vagy dolog között. Mindenkinél és mindennél előbb lett, s minden, ami utána lett, az Ő belőle, Ő rá való tekintettel és Ő általa lett. Ezt a gondolatsort majd János apostol fogja igen jól megmagyarázni. Azonban már most is látnunk kell, hogy ez értelemszerűen így kell, hogy legyen.
Mózes tehát nem elöljárója Áronnak, de Áron se Mózesnek. Áron idősebb, s mint ilyen, ő a szó. Mózes viszont a cselekvő erő. Ők ketten képviselik ez által a Teremtő akaratát, s valósítják azt meg hatékonyan. Ehhez a szerkezethez természetesen még nagy szükség lesz azok közreműködésére (vagy épp az ellenkezésére) is, akikkel mindezt együtt fogják megcselekedni. Így lesz nyilvánvalóvá, hogy kik a teremtés részei és ki annak rombolói. Az égben ez már tisztázódott; a földön azonban ez még csak most tisztázódik a mi sorsunk által.
„Te mondj el mindent, a mit néked parancsolok; Áron pedig, a te atyádfia mondja meg a Faraónak, hogy bocsássa el Izráel fiait az ő földéről.”
(2Móz 7:2)
Nem véletlen tehát, hogy Jehova éppen ilyennek alkotta meg ezt a testvérpárt. Velük akart példát mutatni és tanítani azok számára, akiket szeret. Áronban a szó erejét fejlesztette magas fokra, míg Mózesben a cselekvést. Így teljes a teremté, s így fog ismét a helyre állni minden, amiért most is küzdünk.
„Én pedig megkeményítem a Faraó szívét és megsokasítom az én jeleimet és csudáimat Égyiptom földén.”
(2Móz 7:3)
Korábban is említette már az Isten Mózesnek, hogy meg fogja mutatni hatalmát a fáraónak, illetve ezen keresztül megszenteli a saját nevét. Ez úgy lehetséges, ha alkot valakit, megbíz valakit a teremtményei közül, aki a végletekig képes kiállni a helytelen út mellett, s rajta keresztül meglássék ennek a totális ellenszegülésnek a közvetlen hatása úgy rá, mint a vele együtt küzdőkre, illetve a tőlük tanulókra. A tanulás természetesen nem jelenti automatikusan azt, hogy egyet is ért azzal a tanuló; viszont a tanultak alapján tökéletes alkalma nyílik arra, hogy döntsön: a tanultakkal összhangban cselekszik-e, vagy szembehelyezkedik azzal.
„És a Faraó nem hallgat reátok; akkor én kezemet Égyiptomra vetem és kihozom az én seregeimet, az én népemet, az Izráel fiait Égyiptom földéről nagy büntető ítéletek által. S megtudják az Égyiptombeliek, hogy én vagyok az Úr, a mikor kinyújtándom kezemet Égyiptomra és kihozándom az Izráel fiait ő közülök.”
(2Móz 7:4,5)
Egy valamit meg kell értenünk tehát! A rossz, az rossz, de szükséges. Szükséges azért, hogy annak tükrében meglássék a jó. Se a rossz, se pedig a jó nem abszolút dolgok. Csupán egymáshoz képest azok. Egymás szemszögéből pedig más-más módon látszik. Amit mi rossznak látunk, azt ők jónak (hisz élvezik); amit viszont ők látnak rossznak (mert korlátozza a vélt szabadságukat), azt mondjuk mi jónak, mert az igyekszik megőrizni a teremtés egészét, s a végtelenségig fenntartani azt. A teremtés alkalmával ilyen kijelentések még nem hangzottak el, mert még nem jelent meg az a tükör, amelyben a dolgok jóknak, vagy rosszaknak látszottak volna. Amíg az angyalok dala összhangban volt, míg meg nem jelent benne az oda nem illő disszonancia, addig minden tökéletesnek látszott, az volt. tökéletes volt, hisz épp megfelelt annak a célnak, amelyre teremtetett. Nem volt benne hiba vagy hiányosság. Ilyen volt az ember is, a Paradicsom is, és minden az előtt teremtett dolog. Azonban attól kezdve, hogy egy valaki olyan uralmat kíván gyakorolni bármi fölött is, amire felhatalmazást nem kapott (a nála öregebbtől, attól, akiből vétetett, attól, aki őt alkotta), onnan kezdve a teremtés elemei fölötti uralom jogosságának a kérdése, és az arra adott válaszok döntik el, hogy valaki jót vagy rosszat tesz-e.
Nem titkolhatom el – hisz még sok formában fogunk találkozni a kérdéssel – hogy az, aki teremteni tud a saját gondolata alapján, méltó és alkalmas is arra, hogy uralkodjon felette. Képes arra is, hogy folyamatosan fenntartsa azt a saját gondolatai által – örökké. Míg ellenben a teremtett személy csupán arra alkalmas, hogy a keze alá adott személyek és dolgok fölött gyakoroljon szeretetteljes gondoskodást – mégpedig úgy, hogy annak módjáról folyamatos ismeretet fogad be attól, aki megalkotta azt. Amennyiben megszakítja ezt az oktatói csatornát, vagy nem követi annak tanácsait, úgy az uralma alatt lévő személyek és dolgok addig élhetnek, míg a már helyesen megcselekedett gondoskodás hatása tart. Az pedig – mivel csak a teremtője képes tartósan életben tartani – idővel élete végére ér. Ez akkor is így van, ha látszólag igen hosszú ideig maradhat még fenn a meglévő erejéből. Egyszer viszont akkor is véget ér. Tovább éltetni csak úgy lehet, ha a fölötte uralmat gyakorló visszatér ahhoz az eredeti csatornához, amely képes tovább éltetni; vagy ha ez már lehetetlen, lecserélve őt, másnak adatik. Ez viszont próbák hosszú során át látszik meg. Ezért a gonosz is éppen megfelelő arra a célra, amelyre teremtetett. A gonosz tehát a teremtés szemszögéből épp olyan tökéletes, mint a jó, hisz tökéletes tükör a jónak.
„És cselekedék Mózes és Áron, a mint parancsolta vala nékik az Úr; úgy cselekedének.”
(2Móz 7:6)
Újra csak találkozhatunk a már jól ismert kifejezéssel. Már Noénál is ezt láttuk célravezetőnek. Annak az eredménye számunkra már igen beszédes. Egy világot, egy emberi világot mentett meg vele. Itt sem lesz ez másként. Az életünkben is ezért célszerű törekednünk arra, hogy minél jobban megismerjük ezt a parancsot, s személy szerinti lebontásban magunk is végrehajtsuk a reánk eső részt. Ha a lelkünkért harcolunk, ha az Isten előtti helyeselt állapotunkért helyesen cselekszünk, azzal nem egyszerűen magunkat mentjük meg – hisz mit ér a megmenekülés, ha egyedül maradunk – hanem mások megmentése árán juthatunk legközelebb ehhez a célhoz.
„Mózes pedig nyolczvan esztendős és Áron nyolczvanhárom esztendős vala, a mikor a Faraóval beszéltek.”
(2Móz 7:7)
A Védák beszámol róla, hogy az embernek életének különféle korszakai vannak: gyermek- és ifjúkor; háztartó; lemondott; illetve meditatív kor. Mózesék az utolsó előtti korszakukban vannak. Ilyenkor szoktak az emberek igazán nagy dolgokat alkotni – már, ha alkotnak egyáltalán. Már túl van azon, hogy magáról vagy a családjáról kelljen gondoskodnia. Felszabadul minden földi kötelék alól. Az ereje még igen nagy, a tudása és bölcsessége, elméje ilyenkor a leghatékonyabb. Most van itt az ideje, hogy megvalósítsa azokat az álmokat, melyeket már gyermekkorban álmodott, de eddig sok-sok egyéb teendő akadályozta ebben. Most viszont már semmi sem vethet gátat álmai megvalósítása elé. Hatalmas energiával vetheti magát bele a csodák megalkotásába. Sajnos azonban csak keveseknek adatik meg, hogy valóban éljenek is ezzel a lehetőséggel. A legtöbb embernek kedvét szegi a sok fölösleges szenvedés, az ostoba vágyainak szüntelen való hajhászása, az élettel való perlekedés, az önmagával és főleg másokkal vívott hosszú-hosszú és fölösleges harcok, háborúságok. Sokan erre a korukra már teljesen szétmarták magukat, megemésztették tartalékaikat, amiknek épp most kellene felszabadulniok. Valójában pedig ez a legszebb férfikor. Ekkor tehetünk a legtöbbet a környezetünkkel, embertársainkkal, az emberiséggel. Ezt a kort tehát Mózes is, Áron is igen hatékonyan fogják fölhasználni népük, s rajta keresztül Atyjuk, Jehova Isten akaratának érdekében. Ez lehetne a mi tökéletes örömünk is ebben a rövid életünkben, hogy később méltán élvezhessük majd a hosszabbat, s még később az örökkévalót – ebben a bölcs szakaszban leélve azt.
„És szóla az Úr Mózesnek és Áronnak mondván: Ha szól hozzátok a Faraó mondván: tegyetek csudát; akkor mondd Áronnak: Vedd a te vessződet és vesd a Faraó elé; kígyóvá lesz.”
(2Móz 7:8,9)
Mózes már kapott oktatást erről a módszerről – tudjuk a csipkebokornál – most csupán továbbfejleszti a tudását, hogy még hatékonyabban használhassa fel a már megszerzett tudást. Bátorítja továbbá arra, hogy ne féljen megcselekedni mindazt a fáraó előtt, amit szándékában áll. Nem nagyobb a fáraó nála, és főleg nem Nála. Mózest az ő Istene támogatja mindenben, míg csak azt teszi, amit Ő mond. Addig semmi félnivalója nincs ettől a nagy királytól, bármi másként is létszik mindez. A hit nem látható!
„Beméne azért Mózes és Áron a Faraóhoz, és úgy cselekedének, a mint az Úr parancsolta vala; veté Áron az ő vesszejét a Faraó elé és az ő szolgái elé, és kígyóvá lőn. És előhívá a Faraó is a bölcseket és varázslókat, és azok is, Égyiptom írástudói, úgy cselekedének az ő titkos mesterségökkel. Elveté ugyanis mindenik az ő vesszejét és kígyókká lőnek; de az Áron vesszeje elnyelé azok vesszejét.”
(2Móz 7:10-12)
Mit nem látunk itt! Az egyiptomi mágusok utánozni próbálják Mózes tettét az ő titkos mesterségükkel? Valóban magasabb szintű tudással vannak felruházva ők, mint az a nép, amely fölött hatalmat gyakorolnak. Az ő uraik (nibiruiak, goauldulgok?) valóban felruházták őket olyan ismeretekkel, melyekkel mindezt – és még sok egyebet is - megtehetnek annak érdekében, hogy hatékonyan tudják félelemben tartani az egyiptomi népet, hogy azok fölött korlátolt uralmat gyakorolhassanak. De ez a hatalom és ez a tudás bizony valóban korlátozott – ez majd később egyre nyilvánvalóbb lesz. A Mózes által alkalmazott módszer viszont nem függ Mózes tudásától – bár nyilván valamilyen szinten az is kell hozzá – inkább függ attól a hittől, amelyet a spirituális tudása révén elsajátított. Míg az egyiptomi papok tudása elsősorban materiális, az anyagon alapszik (tizenkilencedik századi kifejezéssel élve: alkímia), addig Mózes tudása a Világegyetem szerkezetének és működésének megértésére épül. Így ez a tudás lényegesen többrétűen alkalmazható az anyag megváltoztatására, mit az egyes anyagi tudományok eredményei. Szemléltetésül mondhatnám, hogy az egyik (mondjuk a pap) megtanulta, hogy ha a Word-el szerkesztet valamit, akkor azt a fájl menü, mentés almenüjével elmenthet, és ennek a folyamatát is alaposan elsajátítja. Mivel azonban ezt a tudást a környezetéből kiragadva tanulta meg hosszú, fáradtságos munkával, ezért talán még azt sem tudja, hogy mindezt egy számítógépen végzi. Tanítói csupán a nyitott program szerverét helyezik elé, nehogy túl sokat megtudjon róla. Addig a Mózes-féle ember – mivel jól ismeri a számítógépet és annak programjait, hisz az alkotótól tanulta meg – ő pontosan tudja, hogy bármilyen szerkesztő programon végzett munkát egyszerűen bezárhat: a program úgy is rákérdez, hogy menti-e, és hogy hová, milyen néven, fájltípussal. Ugyanis ő ismeri ennek a virtuális hátterét is.
„És megkeményedék a Faraó szíve és nem hallgata reájok, a mint megmondotta vala az Úr.”
(2Móz 7:13)
Íme, az első következménye annak, hogy a fáraó helytelen uralmat kíván gyakorolni olyasmi fölött, ami nem őt illeti. Természetesen maga az Isten keményítette meg a király szívét – de az is természetes, hogy nem annak akarata ellenére. Ismeretes az az egyetemes alapelv, hogy ha erősen vágyakozunk valamire, akkor a világ erői összefognak, hogy megvalósítsák azt. Nos, kell-e ennél több! Még komoly erőfeszítésünkbe sem kerül, s máris a miénknek mondhatjuk vágyaink tárgyát. De a következményét is! Amikor erősen vágyakozunk valamire, mennyire elfeledkezünk arról, hogy annak bizony könyörtelen következménye is lesz. Azzal épp úgy szembe kell majd néznünk, mint megvalósult vágyunk tárgyával. Azt épp úgy kell majd szeretnünk, mint magát a vágyat, vagy nem tudjuk, miért van az, hogy miután megszereztünk valamit, már valahogy nem is annyira örülünk neki? Nos, igen: a következménye miatt! A vággyal megérkezett annak következménye is. Az pedig gyakran erősen tompítja örömünk élét – ha épp nem a visszájára fordítja azt. Ha magunkba fordulunk, akár még önmagunkat is meggyűlölhetjük azért, amire vágytunk. De visszaút már nincs! A vágyakozást követi annak tárgya, majd pedig a következménye. Ebből a körből már csak úgy jöhetünk ki, ha újabb vágyat – most már helyeset – tűzünk magunk elé, s kitartóan arra kezdünk el vágyakozni, az után kezdünk sóvárogni. Ennek a vágyakozásnak azonban lényegesen erősebbnek kell lennie, mint az eredeti vágynak, hisz azt kell legyőzni vele. Meg kell gyűlölnünk – nem önmagunkat, hanem önmagunkban azt a helytelen indítékot, amely a korábbi vágyakozásunkat táplálta. Ez a sorrend! Megkerülni lehetetlen.
Első csapás: a vizek vérré válnak
„Az Úr pedig monda Mózesnek: Kemény a Faraó szíve, nem akarja a népet elbocsátani.”
(2Móz 7:14)
Ismét arra utal az Írás, hogy a fáraó szíve egyre keményebb. Ez az irány fog végigvonulni azon a folyamaton, amelyet a mai szervezett civilizáció megél. Minél inkább beszélünk vezetőinknek arról, hogy amit tesznek, nem jó, fertőzi a vizeket, a levegőt, kilyukasztja az ózonréteget; forduljon vissza az eredeti Istenhez, fogadja meg a bölcsek tanácsait, ne a pénznek engedelmeskedjen. Nem használ! Még inkább megkeményedik a szívük, míg nem egyszer csak vérré nem válnak a vizek.
„Eredj a Faraóhoz reggel; ímé ő kimegy a vízhez, és állj eleibe a folyóvíz partján, és a vesszőt, a mely kígyóvá változott vala, vedd kezedbe.”
(2Móz 7:15)
De mik is a vizek? Mit jelképeznek? Emlékszünk, már volt róla szó! A vizek: szavak. A vizek mindenféle beszédek – jók és rosszak – hömpölygő áradata. Ha a víz tiszta: az a tiszta szót szemlélteti. De mit mondhatunk akkor, ha ez nem tiszta? Milyen? A Vízözön alkalmával a felülről jövő vizek csaptak össze a mélyből feltörő vizekkel. Ezek mindent elmostak, ami csak szárazon volt, s megölte azokat. És itt? Itt mit fog cselekedni a víz?
„És mondd néki: Az Úr, a héberek Istene küldött engem hozzád, mondván: Bocsásd el az én népemet, hogy szolgáljanak nékem a pusztában; de ímé mindez ideig meg nem hallgattál.”
(2Móz 7:16)
A tiszta isteni beszéd találkozik itt a makacs fáraó hitetlenséget kifejező szavaival. Mire képes a tiszta szó, a tiszta víz? A víz, ha elég állhatatos, minden tisztátalanságot, minden mocskot elmos az útból. Ha elég kitartóan folyik egy bizonyos irányba, bizony előbb-utóbb kikezdi azt, tisztátalanságán, rútságán előbb-utóbb sebet ejt.
„Így szólt az Úr: Erről tudod meg, hogy én vagyok az Úr: Ímé én megsujtom a vesszővel, a mely kezemben van, a vizet, a mely a folyóban van, és vérré változik."
(2Móz 7:17)
Igen, ez lesz ennek a következménye! Vér! A sebből folyni kezd az éltető vér. Nem véletlen, hogy épp ez az első csapás. Azt jelképezi, hogy a kitartó szó az igaz szó kikezdi a romlott testet, amely nem képes, nem hajlandó felvenni az áradat mozgását, nem hajlandó meghajolni előtte, s együttműködni vele. Azt is tudjuk már, hogy ha egy nagy vezető valamit tesz, követik őt a hívei. Ha egy nagy uralkodó – akinek egy ekkora országon van hatalma, mint Egyiptom (mellesleg ez az egész világot, így a mai világot szemlélteti), ilyen ellenállást tanúsít egy isteni akarattal szemben, akkor annak nyilvánvaló következménye – nem csak a saját, de – az egész birodalmának az elvérzése is. Mai ezt tapasztalhatjuk. Gyakorlatilag vérzik az egész föld, a mohó gazdasági vezetők tevékenységét védő kormányok tettei annyi vért ontottak már, hogy szinte lehetetlen tiszta vizet, azaz tiszta szót találni ezen a bolygón. Hát csoda-e, hogy sír bele az egész föld, sajog bele minden nép szíve?
„És a hal, a mely a folyóvízben van, meghal, a folyóvíz pedig megbüdösödik és irtózni fognak az Égyiptombeliek vizet inni a folyóból.”
(2Móz 7:18)
Nos, ahogy elnézem, abban a szennyes szóáradatban, amely a hamis gazdasági ideológiákra épül, valóban csak büdös halak vannak. A marxizmus még úgy is tanítja, hogy a nagy hal megeszi a kicsit. Hát a halak csak zabálják egymást, én és a hozzám hasonló gondolkodású emberek nem hiszem, hogy szívesen fogyasztjuk ezeknek a rablóhalaknak a termékeit, kereskedelmi szemeteit, amelyeket a nemzetközi áruházláncokban kínálnak nagy előszeretettel. Valóban ocsmányak, és élvezhetetlenek; sőt egyre inkább mérgezőek és betegségeket okozók, terjesztők. Az embernek már valóban csak az undor jut róluk az eszükbe!
„Monda azért az Úr Mózesnek: Mondd Áronnak: Vedd a te vessződet és nyujtsd ki kezedet Égyiptom vizeire; azoknak folyóvizeire, csatornáira, tavaira és minden vízfogóira, hogy vérré legyenek és vér legyen Égyiptom egész földén, mind a fa-, mind a kőedényekben.”
(2Móz 7:19)
Láthatjuk, hogy ez a vér, ez az undort keltő, fertőző víz ott van életünk minden területén. Nem tudjuk a TV-t úgy bekapcsolni, hogy ne ez az undorító reklám-hadjárat terüljön a szemünk elé, nem tudunk úgy elmenni egy üzletbe, hogy legyenek tele a polcok szépen csomagolt ocsmányságokkal, felcicomázott szeméttel, hulladékkal, trágyával. Nem tudunk úgy elhelyezkedi egy munkahelyen – ha egyáltalán el tudunk helyezkedni –, hogy ne traktálnának bennünket hazugságokkal, ne követelnék tőlünk is, hogy lopjunk, csaljunk, hazudjuk a szent cég érdekében, s ne kellene félelemben élnünk, hogy ha véletlenül helyesen cselekszünk, esetleg kirúgnak bennünket, mert rontottunk a profiton. Nem tudunk egy hivatalos dolgot elintézni úgy, hogy közben ne kellene számtalan megaláztatáson keresztül mennünk. Nem tudjuk gyermekünket úgy beiskolázni, hogy ne kelljen a rengeteg hivatalosan oktatott hazugságot gyermekünk fejében és szívében helyreigazítani, ha azt akarjuk, hogy belőle ne állat, ne gép, hanem ember legyen. Nem tudjuk úgy megnyitni az internetet, hogy ne kelljen átlavírozni magunkat a rengeteg aljas és mocskos módon elénk tálalt reklámon, és a hihetetlen mértékű egyéni és csoportos népbutító hazugságon, melyek szintén ellenőrizetlenül ott ámítanak az éterben. Alig lehet rátalálni arra a néhány ezred ezreléknyi anyagon, amivel – még ha nem is értünk vele egyet – kezdeni lehet valamit. Hát, kérdem én: lehet ebből egy egészségeset kortyolni?
„Mózes és Áron pedig úgy cselekedének, a mint az Úr parancsolta vala. És felemelé a vesszőt és megsujtá a vizet, a mely a folyóban vala a Faraó előtt és az ő szolgái előtt, és mind vérré változék a víz, a mely a folyóban vala. A hal pedig, a mely a folyóvízben vala, meghala, és megbüdösödék a folyóvíz, és nem ihatának az Égyiptombeliek a folyónak vizéből; és vér vala az egész Égyiptom földén. De úgy cselekedének Égyiptom írástudói is az ő varázslásukkal, és kemény maradt a Faraó szíve és nem hallgata reájok; a mint az Úr megmondotta vala.”
(2Móz 7:20-22)
Látjuk, hogy az egyiptomi írástudók erre a varázslatra is felkészültek. Már hogyne! Ez csak természetes. Hisz valójában nem Mózes okozta a vért a pálcájával, hanem a fáraó a mohó, önző, kapzsi gondolkodásmódjával. Mózes csupán megmutatta neki (Teremtője segítségével), hogy mi a következménye annak, amit népével tesz: vérre épül az egész gazdasági szerkezete, rabszolgamunkára. Így van ez ma is! A mi fáraónk: a Pénz. Most így hívják. Az ő rabszolgái vagyon. Azért dolgozunk, hogy ő minél nagyobb pompában élhessen, minél hatalmasabbra nőjön, s minden felzabáljon mohó telhetetlenségében. Ma ő a Sötét Nagyúr leghatékonyabb eszköze. Őt használja föl arra, hogy elnyeljen minden fényt, sűrű sötétséget okádjon ki magából, amitől aztán már az orrunkig se látunk. Az az ő világa: a homály. Ehhez kell a vér. Nélkülünk ez nem menne neki.
„És elfordula a Faraó és haza méne és ezen sem indula meg az ő szíve.”
(2Móz 7:23)
Persze, hogy nem! Pontosan tudja, hogy mit akar. Nem riad vissza attól, amit látott. Őt ez nem hatja meg. Őt ez nem zavarja meg. Úgy gondolja, hogy ezt az ő közvetlen környezetében a varázslók, az írástudók majd ellensúlyozzák valamivel. Ha nem, még mindig van a tarsolyában némi hazugság, vagy ígérgetés. Ehhez ugyanis nagyon ért. Ígérgetni a legkönnyebb. Azt azonban még nem tudja, nem tapasztalta meg, hogy annak is szörnyű következményei vannak.
„Az Égyiptombeliek pedig mindnyájan ássák vala a folyóvíz mellékét vízért, hogy ihassanak; mert nem ihatják vala a folyó vizét.”
(2Móz 7:24)
Azt látjuk, itt, hogy az a vízellátási rendszer, amely végtére is fenntartotta az egyiptomi gazdaságot, az az érhálózat, amelytől az eddigi rend függött: összeomlott. Amolyan mellékutakat, mellék-kutakat keresgélnek egész Egyiptomban, hogy egyáltalán élni lehessen. Akárcsak ma! Ha valami rendes ételhez akarunk jutni, alternatívákat kell kitalálnunk, mert az, ami eddig ellátott minket, már élvezhetetlen. Persze rengetegen még igyekeznek ezt élvezni, de a következményei magukért beszélnek (kórházak, gazdasági csődök, éhezés, szegénység, eladósodás, háborúk, járványok, környezetszennyezés és még sok-sok egyéb). A helyesen gondolkodni akarók igyekeznek otthon megtermeszteni az ételt, igyekeznek önellátóvá válni, vagy egyszerűen csak minél kevesebbet vesznek meg abból, amit kínálnak nekik. Még kevesen vagyunk ilyenek, de ennek megszervezéséről szól egy másik könyvem: az Ügynöki kézikönyv. Nem véletlen egészítem ki az Oiolosselôtéval a fő könyvet.
„És hét nap telék el, a mióta az Úr megsujtotta vala a folyóvizet.”
(2Móz 7:25)
Lám-lám! Éppen hét nap. Csak nem a szellemi szervezettség szimbóluma jelenik itt meg újra? De miért?
Amíg a vér át meg átjárja Egyiptom minden vizét, addig kibontakozik a háttérben egy tökéletes szellemi szerkezet, amely éppen képes lesz arra, hogy ennek a rombolásnak a következményeit feleméssze, helyére billentse. Erre az egyiptomiak nyilván nem képesek. Itt már külső beavatkozás szükséges. Tehát napjainkban is szükség lesz azok szervezett összefogására, akik még szeretnének egy gyönyörű földön élni. Ez a világ már alkalmatlan arra, hogy mindezt a kárt helyrehozza. Külső segítségre van szükség – bár a munkálatokat nekünk kell majd elvégeznünk. A külső segítség – mint a hetes szám is mutatja – csupán szellemi lesz, vagyis csupán tanításban fog megmutatkozni. Ez e külső segítőerő nem lesz más, mint a Mennyi Királyság. Földi alattvaló viszont mi leszünk, és így nekünk kell odafigyelnünk arra az oktatásra, amit e Királyságtól alászáll. Ez a könyv is ennek a tanításnak a feldolgozásához segít hozzá – még ha nem is tökéletes élvezhetőségben. De ne csüggedjünk, a gazdasági szerkezet felépítése folyamán igen sok segítséget fogunk még kapni ahhoz, hogy a tanító irodalmi alkotások egyre élvezhetőbbekké egyre szeretetteljesebbekké váljanak, s így egyre többen vágyat érezzenek ahhoz, hogy tanulmányozva azokat, hitelt érdemlő módon válaszoljanak az életük által számukra feltett kérdésekre, illetve állást foglaljanak a világméretekben felmerült vitakérdések őket érintő részére.
